folyt...

Lányom 1989-ben született, most Liverpoolban van és ő is vegyészetre adta a fejét. Nem tudtam lebeszélni. Fiam 1994-ben született, amolyan igazi srác, gimnazista. Csak néha nem értjük meg egymást, és azt naponta kb. háromszor. Büszkén elmondom, hogy mindketten három nyelven nevelkedtek, és mindhárom nyelvet jól beszélik, na többé-kevésbé, főleg a fiam. De mindent el tud mondani.

1998-ban kiköltöztem a gyerekekkel a családi házból és válás lett a vége. Azóta München keleti részében egy harmadik emeleti háromszobás lakásban lakom.

1985-1987-ig elvégeztem a Müncheni Idegennyelvi Főiskolát orosz szakon és állami vizsgát tettem, így hites orosz-német, német-orosz fordító és tolmács vagyok.
1998-tól változó időtartamban különböző cégeknél dolgoztam, mint titkárnő vagy a főnök asszisztense.

2005-ben elegem volt az egészből, a sok változtatásból és azóta teljes időben vállalkozói minőségben fordítok-ferdítek, tolmácsolok. Többször magyar nyelvre, néha akad munka orosz nyelvre is. Szerényen, de eddig megélünk belőle.

A Thanos évekről eléggé vegyes emlékeim vannak. Mindig úgy éreztem, hogy mi kollégisták, valahogy másmilyenek voltunk. Igen, a többiek még otthon voltak, a szülői házban és talán irigyeltek bennünket, hogy nem veszekednek velünk a szülők. Nem, azok nem, csak ha nem volt rend a szobában vagy a szekrényben, nem volt kimenő, ülhettünk a kollégiumban. Ha betegek voltunk, egymást ápoltuk. Nekünk ott volt a kis családunk, magunk vettük meg a szappant és a fogkrémet. Korán meg kellett tanulni beosztani a pénzt, amit egy hónapra kaptunk. Lehet, hogy talán túl korán kellett megtanulni az önállóságot. Emlékszem, amikor az Ozsehovszky Márti csodálkozva állapította meg, hogy én jobban ismerem Budapestet, mint ő, pedig ő született és nőtt föl ott. Külön világban éltünk.
De én nagyon szerettem Pesten lenni és büszkén jártam a Thanba. Imádtam a kilátást a negyedik emeltről, ami sajnos már nincs meg. Szerettem a labor gyakorlatokat, szívesen segítettem nektek (Domokos Zsuzsa, Teri, Bizsu voltak legtöbbször a listán) addig, amíg a Szeghy Klári néni nem zavart vissza a saját asztalomhoz. A dolgozatírásokról ne is beszéljünk: Szilvás, akinek mindig dugdostam a puskákat. Csak a kezével mutatta, hogy melyik kérdésre kéri a választ. Gyöngyi is elég sokszor igénybe vette a súgást. Még a Gazsiig, az első sorba is vándoroltak a puskáim. Mit reszkettem, hogy engem büntetnek meg! Igyekeznem kellett, hogy elég korán legyek bent, hogy legyen időtök lemásolni a házi feladatokat.

Az irodalmi színpad külön fénypontot jelentett. A szavalás különösen hiányzott Moszkvában. Egyszer megpróbáltam összehozni ott egy hasonlót, de nem valósult meg. Messze voltunk egymástól és a követség nem tartott igényt szerepléseinkre.

Hogy ne szakadjak el a világot rengető deszkáktól, elkezdtem néptáncolni. Ott volt egy néptánc csoport magyar diákokból. A kezdeti rendkívül nagy nyelvi nehézségeim mellett a táncolás segített át a nehéz időkön. Egyszer még a tévében is szerepeltünk, igazi sztárok voltunk.

Sokszor emlékszem arra az április elsejére, amikor elbújtunk a hátsó lépcsőn és a Rozgonyi Klári néni tombolt, mert senki sem talált bennünket. A kémeken keresztül üzent a KISZ-titkárral, hogy azonnal menjünk vissza az osztályba, mert "szabotáljuk a munkát". Az ugye a szocializmusban főbűn volt. Micsoda "szégyennek" tartotta velem kapcsolatban, hogy én, a "főstréber", aktívan részt vettem benne. A Szeghy Klári néni és a Pleplár tanár úr csak annyit mondtak, úgy mellékesen a folyosón: Legközelebb tudni fogjátok, hogy kivel lehet ilyet csinálni.

Ne meséljétek el gyerekeiteknek csíntevéseiteket! Én elmeséltem a lányomnak ezt az esetet és megismételte a saját iskolájában. Azzal a különbséggel, hogy itt ez szokás, tehát szabad. Ők tovább fejlesztették a témát és megfuttatták a tanárnőjüket, aki szerencsére nagyon jó fej volt és vette a lapot. Az iskola különböző pontjain cetliket adtak neki, amire rá volt írva, hogy hol is van az osztály. Na, eltartott egy darabig, mire összeszedte a diákokat.

A Velkey tanár úr mindig megbotlott a katedrában és negyedikig sem tudta kimondani a Márti nevét.

A Pleplár tanár úrnál írtunk fizikából dolgozatot, ami gyalázatosan sikerült. Dupla óránk volt. Az első órában megcsináltuk az összes feladatot. A másodikban megíratta velünk ugyanazt a dolgozatot ugyanazokkal a példákkal, csak a csoportokat cserélte ki. Megint csak gyalázatos volt az eredmény. Ma is előttem van, amikor mondta: Ha látnátok magatokat! Az ember beszél hozzátok, és az egész özönlik rám vissza, mint a borsó a falról. Az ő gesztikulálásával, lengő hajával. Nem felejtem el soha. Ezzel bizonyította be, hogy mennyire nem figyelünk az órán.

A Joli néni szigora. Istenem, ott nem volt pardon. De neki köszönhettem, hogy Moszkvában nyelvtudás nélkül is letettem a vizsgáimat az első évben. Mert az anyagot már tudtam, lerajzoltam a képleteket és az elég volt. Az első évben! Aztán már nem.

A Thanban hagyomány volt, hogy egy hétig a diákok tartottak órát, a tanárok meg nem tanagyagból tartották az órát, hanem hobbijukról vagy élményeikről meséltek. Persze megint kimást, ha nem engem, választott ki a Joli néni, hogy tartsak kémia órát. Már nem tudom, hogy mi volt az anyag. Előre megbeszéltük, hogy nem kell feleltetnem. Amikor elkezdődött, odaszólt, hogy feleltessek. Úgy szerettem volna, ha megnyílik alattam a föld. Nekem kellett kiválasztanom az áldozatot. Ágota neve akadt a szemembe. Ágota, kérlek hidd el, véletlen volt. Egyébként sem volt kedvenc tantárgyad a kémia. Úgy igyekeztem kihúzni belőled valamit, de be kellett vésni az egyest. Nem tehettem róla, azt hiszem, attól a pillanattól kezdve csak útáltál. Talán utólag meg tudsz bocsájtani.

Egyszer nagyon gonoszak voltunk. A Thuróczy Zsuzsa nénivel. Oroszt tanított. Mindig kék köpenyben járt. Technokol ragasztóval bekentük a tanári széket és ő szegény odaragadt. Teljesen kikelve magából rángatta a köpenyt, el is szakadt. Őszintén megvallom, sajnáltam szegényt, mert borzasztó helyzetben volt velünk szemben. Nem mindenki viseli el, ha nevetség tárgyává válik.

Gábor Mária néni, kedves orosztanárnőnk! Ha nem minden órán a "Tavasz 17 pillanatáról" a költözködési eseményekről és a gyermekei beiskoláztatási gondjairól diskuráltunk volna, akkor nem lett volna olyan nehéz az első évem Moszkvában. Még azt is tudtuk, hogy mekkora adagot és milyen lábosban főzi nagy családjának a tejberizst. De Moszkvában, ha nem lettek volna önkiszolgáló boltok, talán még éhen is haltam volna, mert nem tudtam volna venni egy liter tejet.

A Kis Kati néninél volt az érettségi vizsga irodalomból. Szavalni szerettem, de a verselemzéshez egyáltalán nem értettem. Szerencsére Petőfit húztam. A népiességéről kellett beszélnem. Nagyon megkönnyebbültem és öntöttem magamból a népiességet. A vizsgabiztos rendkívül meg volt velem elégedve. De hogy ne bízzam el magam a vizsga után a Kis Kati néni felépítésként csak ennyit mondott: "Nagyon gyenge voltál!" Hát mit mondjak. Valóban nagyon felépítő vélemény volt. A lényeg, hogy túl voltam rajta, ami önmagában megkönnyebbülést jelentett.

Arra a kirándulásra is emlékszem, ahol az a lányos balkon kép készült. Felmásztunk valami hegyre - nektek így írom, bár amióta nagyképűen igazi hegyeket láttam az Alpokban, elhihetitek, hogy az nem volt hegy -, de egy várrom volt rajta. Mindenki nagy erővel fölmászott, csak sokan nem tudtak lejönni. A Böcskei tanár úr irányította egyenként a delikvenseket, hova tegyék a lábukat, hol kapaszkodjanak. Eltartott egy darabig. De ez még nem volt minden. Elég meredeken kellett leereszkedni. Az Esztiről kiderült, hogy tériszonya van. Fehér volt, remegett keze lába, mozdulni sem tudott. Se Klári néni, se Böcskei tanár úr nem tudták, hogy mi legyen. Lassú, óvatos lépésekkel haladtunk vele lefelé. A Nemes Zolinak és a Halász Tibinek elege lett belőle. Már akkor nagy langaléta srácok voltak, két oldalról felemelték az Esztit a hóna alatt, és egyszerűen levitték. Esztikénknek nem volt ideje tiltakozni, de még félni sem.

Ha jól emlékszem, ott "vagánykodtam" életemben a legnagyobbat. Szerintem valami fogadásféle is volt benne. Meggyújtott cigarettával teátrálisan vonultam be a turistaházba, a Szeghy Klári néni szeme láttára. Ez is volt a cél, a megbotränkoztatás. Csak a Klári néni elrontotta, mert nem botránkozott meg, semmit sem szólt. Számomra viszont nagy bátorsági próba volt, hogy én, a mindig jó és szófogadó ilyenre képes. De a cigarettára nem szoktam rá.
Ott bizony alaposan megmosolyogtuk az Alm Andrea világoskék Babydoll-hálóingjét, amiben lengedezett a balkonon.

Viszont neki köszönhetem, hogy megtanultam korcsolyázni. Ő adta kölcsön a korcsolyáját. Akkor még a Gorkij fasoron laktam albérletben, közel volt a Városligeti jégpálya. Bizsu a vadonatúj citromsárga kabátjában és Marina merészkedett velem a jégre. Életemben először álltam a jégen, korcsolyával. Enyhe idő volt, néhol víztócsák voltak a jégen. Szépen belekaroltam a Bizsuba és Marinába. Egyszer csak megcsúsztam, fellöktem mindkettőjüket,csak én maradtam állva. A szép kabát meg a vegytisztítóba került.

Egyáltalán, Marina, még Moszkvában is találkoztunk. Olyan jó és szép volt számomra. A Szilvás, amikor kikísért a Keletibe a Moszkvába menő vonathoz, nem is egyszer. És hányszor szaladt a Zsuzsi a vonat után, amiből én integettem neki, mert már megint Moszkvába vitt a vonat. És megint csak a Zsuzsi, aki már akkor a MALEV-nél dolgozott és organizált nekem repülőjegyet Varsóba. A Zoli még egészen más dolgokat is lehetővé tett számomra, miután visszajöttem Moszkvából. Aminek következtében Münchenben kötöttem ki.

A 25. érettségi találkozón alaposan kibeszéltétek azt a bizonyos vacsorát a Tiroli étteremben, ami a Reziéknél fejeződött be, mert olyan állapotban nem akartunk bemenni a kollégiumban. De ezt talán nem is kell tovább részletezni.

Egyszer dolgoztunk a Patyolatban. A Pleplár tanár úr felajánlotta a kollégistáknak, hogy haza viszi őket. Én meg kiestem a Trabantból amikor másztam ki a hátsó ülésről és kificamodott a vállam. Ez eléggé kellemetlen volt, mert még sokszor megtörtént. Ezzel viszont megszabadultam a Zénó bácsi torna orájától és a kosárlabdázástól, mert ugye más nem volt. A dal vége egy műtét lett 2000-ben. De a karom még a helyén van.

Egy másik alkalommal egy kertészetben dolgoztunk és szegfűpalántákat dugdostunk. Én a Vén tanár úrral szembe kerültem. Jó falusi neveltetésem eredményeképpen, szorgalmasan gyorsan dugdostam. Vén tanár úr még mondta is, hogy megszégyenítem és igyekeznie kell. Hiába, engem otthon így tanítottak, gyorsan kellett csinálni mindent.

Emlékszem rá, hogy a kollégiumban egyszer megbolondultak, és nem hitték el, hogy színházba járunk. A Zsuzsi szervezte akkor a színházlátogatásokat. Követelték tőlünk, hogy tanári aláírással kérhetünk csak kimenőt. A Pleplár tanár úr blankó lapokat írt alá, csak hogy ne idegesítsük vele.

Egyszer valamelyik gyárban voltunk termelési gyakorlaton. A banda rendetlenkedett és a művezetők nem tudtak mit kezdeni, "különzárták" a csoportot egy laborba, amit nem használtak. Nem is tudom, mivel foglalkoztattak benneteket, mert engem persze megint kiválasztottak. Én ülhettem a művezető asztalánál és én számoltam ki a recepteket a festőfürdőkhöz. Kitüntetés volt? Higgyétek el, nem éreztem jól magam.

A ballagás napján este étteremben volt az egész osztály. Amikor szétoszlott a társaság, néhányan bementünk a Váci utcába és beültünk egy bárba. Nagyok voltunk, beszélgettünk, nevetgéltünk. Hajnali ötkor bezárt és kizavartak bennünket. A Zoli, a Zsuzsi meg én, hármasban felsétáltunk a Gellért-hegyre és gyönyörködtünk a felkelő napban. Azt a pillanatot soha nem felejtem el, olyan szép volt. Akkor búcsúztam el Budapesttől és készültem a nagy útra a Szovjetúnióba.

A vegyészetből és a textiliparból semmi sem maradt. Hacsak annyi nem, hogy a műszaki ismereteknek és a technikai folyamatok megértésének veszem nagy hasznát a fordítások során. A természettudományok szeretete is megmaradt, amit még a lányomnak is továbbadtam. Rajong a kémiáért. Pedig nem volt célom, saját maga választotta.

A blogon fent van egy fénykép, amely Teri Müncheni látogatása során készült Kaltenbergben a lovagi tornán, balról jobbra: Teri, a lányom Cornélia, én és a lányom barátnője.

A hármas kép gyermekeimmel 2008 nyarán készült.

Hát hirtelen ennyi mindenre emlékszem. Még a ballagó tarisznyám is megvan. A póló viszont nincs meg. Sajnos. De egy biztos, hogy az emlékezetemben, a szívemben minden megvan. Fontos időszak volt ez mindannyiunknak, szívesen emlékszem rá, szívesen emlékszem az iskolára, szívesen emlékszem rátok. (Néha ugyan oda kell figyelnem, hogy a régi barátokat az Thanból, a kollégiumból és Moszkvából ne keverjem össze.)

Ha München felé jártok, ugorjatok be hozzám. Szívesen látlak benneteket. Megmutatom ezt a szép várost és iszunk egy igazi sörkertben egy igazi jó sört, koccintunk a régi szép időkre.


Meg mindig jutnak eszembe események:
...........
Az iskola rendezett valahol egy ismertető kiállítást. Olyan szakmaismertető volt ez és általános iskolások jöttek nézni, hogy mit csinálunk. Más iskolából is voltak ott. Mindig szombaton voltunk ott, a Szilvásék szorgalmasan nyomtak, mi meg loptuk a napot. A Domokos Zsuzsa, a Binder Zsuzsa és én négy héten át minden szombaton ott voltunk. De szombaton volt a munkavédelem óra is és mi még csak nem is ismertük a tanárt. Egyszer üzent nekünk, hogy menjünk már be, mert szeretne megismerkedni velünk. Szerencsére jó fej volt és külön hódolatát fejezte ki, hogy megtiszteljük és meglátogatjuk az óráján. Meg kell hogy mondjam, mi nagyon élveztük a lógást.

Az iskolaorvosunk egy doktornő volt. Nagyszabású szexuális felvilágosítást akart tartani. Nagyon szép képeket vetített ki a falra a magzatról, szépen elmesélte a női nemi szerveket stb. De amikor a férfi nemi szerveire tért rá, figyelem, a fiúk nagyon jól neveltem figyelmesen hallgattak, a doktornő elpirult, dadogott, alig tudta befejezni a mondókáját. És ezt már nagyon viccesnek tartottuk.

Egyszer a Domokos Zsuzsa volt "olyan beteg", hogy nekem sajnos haza kellett kísérnem egészen Érdre. Ezzel is ellógtam egy egész napot.
.................
Majd ha még eszembe jut valami, akkor írom.